Egy alapítványnak nincsenek tagjai. Egy alapítványnak van kuratóriuma és jó esetben vagyona. A Székely-Hargita Alapítványnak sincs tagsága, csak olyan emberei vannak, akikre lehet számítani. 2009-ben januártól számítottunk az emberekre. Januártól indult el a szervezés, amelyben legkevesebb 20-an vettünk részt. Volt, aki közben letette az egyetemi záróvizsgákat, volt, aki közben dolgozott, és mégis volt egy-egy hétköznap estéje arra, hogy márciusban Székelyföldön legyünk. A szervezési munka olyan, hogy az ember pont akkor csinálja, amikor egyébként mások nem érnének rá. A Kós Károly Általános iskola vállalta, hogy összeállít egy színdarabot, amit a székelyeknek látniuk kell. Mi vállaltuk, hogy összehozzuk az utazást, a szállást, az étkezést. A Hegyvidék vállalta, hogy kifizeti a nagybuszt. A Tamási Áron Líceum vállalta, hogy biztosít szállást az egyébként érvényes ár egyötödéért. Szováta önkormányzata vállalta, hogy kiplakátol minket. A Csavargó buszosok vállalták, hogy kijuttatják a plakátjainkat Székelyudvarhelyre. A Székely János Általános Iskola vállalta, hogy rendelkezésre bocsátja a konyhát. Gizi néni vállalta, hogy főz 70 emberre. Jakab László, Ivó falufelelőse vállalta, hogy kedvezményes szállást biztosít az Alapítvány munkatársainak az ottani szervezés idejére. Az Alapítványunk munkatársai vállalták, hogy a saját költségeiken felül fejenként 10.000 Ft összeggel hozzájárulnak a diákok ellátásához.
2009. március 11. napján, szerda este elindultak az Alapítványosok. Egy kisbusz, három autó. Külön-külön érkeztünk meg a határra. A határon egy percet ha vártunk. Beszivárogtunk Erdélybe. Csütörtökön délelőtt érkeztünk meg. A hírünk megelőzött. Plakátjaink a buszmegállókban, hirdetőtáblákon fogadtak. Ebéd után lepihentünk.
Március 13-án reggel kelés, majd irány Székelyudvarhely. Ott nyomtatunk még 400 szórólapot, amit délután Zetelakán kiosztottunk. A központtól Fenyéd felé mindenhova bedobtunk egyet. Aki az utcán volt kapott belőle. Voltak közülünk Szovátán megtekinteni a helyszínt, és sötét volt, mire befejeztük a mozgósítást.
Azon a 13-án este már úton voltak a diákok. Volt egy buszmegálló Kolozsvárott Kós Károly sírjánál. Egy koszorú maradt ott a diákok után, a Kós Károly Általános Iskola, Hegyvidék Önkormányzata és a Székely-Hargita Alapítvány nevével. Biztos vagyok benne, hogy most is ott van. A diákok késő este érkeztek meg a kollégiumba. Meg volt nekik terítve, és spagettit vacsoráztak, amit az Alapítvány lányai készítettek el. Hosszú volt a nap. Vacsora után mindenkinek volt mit kipihenni.
Március 14-e volt a mi március 15-énk. Reggel korán keltünk, és a buszpályaudvaron vártuk, hogy a Csavargó befusson még a huszárruhával, amit előző este adott fel Budapesten az egyik itthon maradt barátunk. A program szerint délelőtt 10 órakor kezdődött az előadás. Előtte még egy csapat körbejárta Zetelakát egy hangosbemondóval, hogy mindenki tudja: itt vagyunk. Kis csúszással, 10.30-kor kezdődött az előadás. 40 diák volt a színpadon, és mindenkinek volt mondanivalója. A függöny mögött voltam, és a színdarabhoz kapcsolgattam a zenét. Nem láttam a nézőket, csak azt láttam, hogy amikor a diákok levonultak a színpadról, virágcsokor volt a kezükben. A színpad két szélén két zászlótartó állt az előadás alatt. Egyik huszárruhában székely zászlóval, másik ünneplőben magyar zászlóval. Amikor ők lejöttek a színpadról nem tudtak megszólalni. Nem volt mit hozzátenni a színdarabhoz.
Az előadás után ismét több csapatot alakítottunk magunkból. 9-en Szovátára mentek, a maradék vissza a kollégiumba ebédelni. A paprikáskrumplit könnyű elkészíteni. Főleg úgy, ha a krumpli és a hagyma ingyen van hozzá. Ebéd után a diákok utánunk jöttek Szovátára, a művelődési házba. Ott várták őket a szovátai Szent József Otthon fiataljai és a sokan a szovátaiak közül. Ilyen körülmények között gyorsabban telik az idő, mint azt az ember előre elképzeli. Gyakorlatilag Zetelaka után egyből következett nekünk a szovátai fellépés, nem volt időnk kettőt nyelni sem. Szovátán is vastapsot kaptak a diákok, de szólt a vastaps tanáraiknak is, és azoknak, akik itthon maradtak, de nem mulasztották el segítségükkel kifejezni, velünk vannak.
Szováta után Ivó következett. Ivóban indult el az Alapítványunk, amikor 2007 decemberében Mikulások akartunk lenni, és Ivó falu kimutatta, szüksége van olyan Mikulásra, aki, nyáron Budapesten lakik. Ivó faluban megtelt az iskola. Az iskolában kicsi a színpad, és 40 gyermek csak szűken fér el a színpadon. Ivóban a színpadon nem lehet 40 gyerek mellett nagy ívben lengetni a magyar zászlót, de ott nem is kell. Ott már tudják, hogy a Mikulás márciusban színdarabot hoz, augusztusban virágokat, satöbbi. A színdarab ott a legmeghatóbb, ahol a közönség is világosban ül, és – már az előadás alatt is - látni lehet a rajtuk, mi az nekik, hogy megint csak eljöttünk hozzájuk. A darab után vacsorát kaptunk. Hamar beesteledett.