Volt 4 db autónk és egy utánfutónk. Volt ehhez több mint 500 mikuláscsomag, 200 tálca bébi-puding a Nestlétől, 10 láda narancs, és egy nagy adag ruha. Erdélybe mentünk az adományokkal. Úgy megteltek a járművek, hogy az út 16 óra volt. Azt hittem, még a Régi-Magyarország is kisebb volt annál, hogy két pontja között 16 órát kelljen autózni. Viszont szerencsénkre az utakon nem volt hó, még hólánc sem kellett. Sárlánc kellett volna, az is csak Magyarországon, mert a határ előtt megálltunk egy öt perces levegővételre, letértünk az útról egy olyan útra, ami nem oda vezetett, ahova kellett volna, úgyhogy december 5-én hajnali 6 óra után fél órát álltunk a sárban, utánfutóstul. Udvarhelyre délután 5 óra körül érkeztünk meg. Elszaladtunk még kinyomtatni a csomagokra való cetliket, vásárolgattunk, és bevettük magunkat a szállásunkra Zeteváralján. Csomagrendezgetéssel zárult a december 5-e.
Jakab László Ivó falufelelőse. November végén beszéltem vele telefonon. Mondta, hogy az Isten 6 ivói székellyel igazította ki a világot ebben az évben. Elhatároztuk, hogy nekik legalább akkora csomagot készítünk amekkora súllyal születtek, de mivel nem tudtuk pontosan, hogy ki hány grammal jött a világra, ráhagyással kellett dolgoznunk. A lányok varrtak 6 db olyan vászonzsákot, amibe egy 10 kilós görögdinnye, 10 liter tej vagy 5 üveg Szentkirályi ásványvíz szokott elférni. Megtöltöttük a zsákokat bébiétellel, játékokkal, és mikuláscsokival (ez utóbbit az anyatejre tekintettel). Ezek a átadásakor, nagy meglepetés volt abból, hogy a szülők nem sejtették előre, honnan tudjuk, hogy náluk újszülött van.
Mikulásunk napján, december 6-án reggel fél 7-kor találkoztunk Ivóban. Mármint a társaság egy része, mert a másik a kórházak felé vette az irányt. Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós volt az útvonal számukra. Én Ivóban maradtam osztani, ezért csak azt tudom leírni a kórházas Mikulásokról, amit ők maguk meséltek nekem. Nem volt szükség krampuszra. Néhányan csak megölelték Mikulásainkat, voltak, akik a piros-fehér-zöld szalagot leszedték a csomagról, és felhúzták csuklójukra, verseket szavaltak, énekeltek.
Az ivói szakasz a tavalyi úton haladt végig a faluban. Az iskolában szombat lévén nem volt tanítás, úgyhogy a padokra tettük ajándékainkat. Felírtam a táblára, hogy „sok szeretettel a magyarországi Mikulástól.” Az ivóiaknak egyébként nem szóltunk arról, hogy idén is lesz Mikulás, mégis vártak minket. Nem tudom milyen érzés lehet úgy várni, hogy nem szóltunk az érkezésről, mégis sejtették belül, hogy december 6-a úgy lesz, mint tavaly volt. A fogadtatás is olyan volt, mint tavaly. Örültek nekünk. Idén is. Délután 2 óráig folyamatosan osztottuk a csomagokat, majd az ivói különítmény is ketté vált, és az egyik fele Szovátára ment a Szent József otthonba a ruhákkal, pudingokkal, a másik fele felmászott a Hargitára az eldugott házakhoz. Szovátán beszéltünk az otthon vezetőjével és egy tanárnővel. A tanárnő azt mondta, húst is szoktak enni. Egy héten egyszer. Tisztószer kevés van, de anélkül is van tisztaság…
Este Gizi néni vendégül látta az Alapítvány munkatársait. Jól esett a túros puliszka a borjútokánnyal egy nap rohanás után. Volt nóta is, amikor már vége felé járt december 6-a, felálltak a vendéglátók. Énekelni.