Vettünk 160 darab begóniát Budapesten. 160 darabot azért, mert ha 20 cm-es közzel ültetjük ?ket pontosan kijön egy 4 négyzetméteres terület. Nagy-Magyarországnak kicsi, viszont emlékeztet rá, csak a forma legyen pontos. Augusztus 20-a „Magyarország születésnapja” (ahogy innen-onnan halljuk), szerintünk emellett Szent István ünnepe is, de hogyan lehet megünnepelni néhány virággal egy ilyen évfordulót? Azt gondoltuk ki, hogy le kell rakni egy Régi-Magyarországot kicsiben, virágból. Azért, mert vagyunk egy páran, akik azt mondják, hogy jó emlékezni a Régi-Magyarországra. Jó lehetett, amikor nem kérdezték meg Ártándnál tört magyarsággal, hogy „kük vogytok, müt okortok…”. Sokak szerint a Régi-Magyarország már egy lefutott dolog, és nem bír történelmi realitással, és gazdaságilag milyen rossz lenne, ha egyik éjjel varázsütésre visszaváltozna minden. Nem is a történelmi realitás és a GDP volt az elképzelésünk alapja, hanem az, hogy ha egy székely ember meglátja a virágokat, érezze, hogy vannak még olyan „utolsó mohikánok” akik szerint „jó volt” és „akkor is emlékezni fogunk rá, ha mások ezt nem szeretnék”.

S?t akkor is elmegyünk Székelyföldre, és viszünk, amit tudunk, ha nincs is rá elég pénzünk. Ez történt most. A rendezvényt Németh József, független önkormányzati képvisel? (Szany község) mentette meg, aki felajánlotta a teljes éves tiszteletdíjának felét. Megvettük a virágokat és a 35 darab kis vászonzászlót. Kilencen voltunk, többen, mint a gonoszok. Egy kisbuszunk volt a Mátyás templomtól, és egy személyautó a könyvek miatt. Megérkeztünk Ivóba, és lepihentünk. Másnap este megkezdtük az alapozást. Az iskola udvarán kiraktuk 160 papírlapból a Régi-Magyarország térképének mását, felástuk a földet, majd este lett és reggel, a harmadik nap. Nekiálltunk kilencen, és a földbe került a 160 darab begónia, három bokor, a határt pedig kövekkel er?sítettük meg, és leszúrtuk a kis zászlókat, szintén a határt megjelölve. Végül a két nagy zászlónkat állítottuk fel. Ha egyszer elkészül az új honlapunk, akkor mindezeket képekkel is be tudjuk mutatni.

Elkészült a m?, a szerz?k neveit ismerjük a történelemb?l. Este megint a székely asszonyok vettek gondozásba minket f?ztjeikkel, úgy bántak velünk, mintha a családfánk egyik ága közös lenne. Másnapra egy kis összejövetelt képzeltünk el a helyiekkel, hogy átadjuk ezt a kis „emlékm?vet”. Vettünk közös célra 100 darab virslit, melyet Gizi néni kenyértésztába csomagolt, majd megsütött olajban. Volt hozzá még egy kis sör (Hargita – nem csak a neve miatt, az íze miatt is), és este 8-ra jöttek a helybeliek. Fogyott a virsli, meg a sör, és mikor már mindenki jóllakott, kivonultunk az iskolaudvarra. Körbeálltuk a virágokat, a zászlókat, a köveket. Beszélni kellett. Abból, ami ilyenkor eszébe jut az embernek, csak keveset tud elmondani. Minden gondolatból csak sikerül néhány mondat. Azt sikerült elmondani, hogy ha csak néhányan is akarjuk, olyan közösségeket építhetünk, amelyeket nem befolyásol a jelenlegi határ.

Ezután jött a székely himnusz. Szeretem, amikor úgy van a székely himnusz, hogy nincs alatta zene. Többet fejez ki az, ahogyan elhangzik nyersen, hangosan. A székely himnuszt egyébként nem lehet halkan énekelni.